A megfelelő védelmét és kezelését biztosító jogi eszközök hiányában az örökség védtelen. Az örökség védelmére szolgáló jogi eszközök nagy része — a történelem során előforduló néhány eset kivételével — a 19. században jelent meg először a különböző országokban,
egyidőben az örökség különböző aspektusai, így különösen a műemlékek, illetve az egyes népek identitását vagy személyes történetét bemutató műemlékek iránt megnövekedett érdeklődéssel. A második világháborút követően az örökség elismerésére, kezelésére
és védelmére nemzetek feletti szerveket hoztak létre, amelyek világszerte felerősítették az emberiség legikonikusabb és legreprezentatívabb örökségeivel összefüggésben a közös tulajdon érzését. Ilyen ismert tényező az UNESCO és
az ICOMOS, de említhetnénk néhány nemzetközileg elismert stratégiát is, mint például az Európa Tanács által létrehozott, a „21. századi Európai Örökség Stratégiájá”-t.
Az építészeti örökség nemzetközi védelmét az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) határozza meg, amely az Egyesült Nemzetek 1945-ben azzal a céllal létrehozott szakosított szerve, hogy az oktatás, a tudomány és a kultúra révén hozzájáruljon a világ békéjéhez és biztonságához (http://whc.unesco.org). Székhelye Párizsban van, és egyetemessége a tagországok számából is kitűnik, amely jelenleg 195 országot jelent. Az UNESCO programjai a 2030-as programban meghatározott és az ENSZ Közgyűlése által 2015-ben jóváhagyott fenntartható fejlődési célok megvalósítása érdekében működnek. Történelme során az UNESCO két szabályozási mechanizmuson keresztül mutatta meg erős elkötelezettségét a kulturális örökség védelme iránt: az egyezmények, amelyek a ratifikációjuk útján tartalmaznak előírásokat valamennyi ország számára, és az ajánlások, amelyeknek nincs ugyan kötelező erejük, azonban a kultúra és a kulturális javak védelmére vonatkozó javaslatként szolgálnak.
1965-ben az UNESCO tagországai Varsóban összegyűltek, hogy a Velencei Chartában (1964) lefektetett elvek alapján aláírják a Nemzetközi kartát a műemlékek és műemléki együttesek konzerválására és restaurálására, amely létrehozta az „International Council
on Monuments and Sites”-ot (Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa, https://www.icomos.org/en) a műemlékek védelmére és megőrzésére. Az ICOMOS az UNESCO-hoz kapcsolódó nemzetközi nem kormányzati
szervezet, amely a kulturális örökség megőrzésére, védelmére és hasznosítására alkalmazott elmélet, módszertan és technológia előmozdításával foglalkozik. A nemzetközi titkárságának a székhelye Párizsban, Franciaországban található.
Az Egyesült Királyságban a kulturális, média- és sportminiszter felelős az épületek katalogizálásáért és a régi műemlékek védelmének megtervezéséért. Ennek érdekében jogilag kötelező érvényű védett örökségi kategóriákat hoztak létre: jegyzékbe vett épületek, műemlékek, konzervációs területek és védett romterületek. Minden kategória szerepel Anglia nemzeti örökségi listáján. Ezen a nemzeti szintű központosított struktúrán belül több részleg is rendelkezik hatáskörrel az örökségvédelem területén. A Digitális, Kulturális, Média- és Sportminisztérium (DCMS) nemzeti kormányzati forrásokat biztosít az örökség megőrzésére, és felelős a kijelölt örökségek nemzeti szintű jegyzékének kezeléséért.
Magyarországon a kulturális örökség védelméért felelős intézményi struktúrát 2010. óta többször átszervezték. Az alapvető törvény azonban továbbra is a 2001. évi LXIV. törvény maradt, azonban számos módosítással, melyek közül a legutóbbiak 2023 januárjától hatályosak. A legutóbbi változások a tárgyi és szellemi kulturális örökség tárgyainak védelmét és kezelését a Miniszterelnöki Hivatalból újonnan létrehozott Építési és Közlekedési Minisztériumhoz delegálták, csaknem valamennyi építészeti vonatkozású feladattal együtt. Kizárólag az Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ maradt a Lechner Tudásközpontban, a Miniszterelnöki Hivatal háttérintézményében.
A lengyelországi örökségvédelmi politikát a „Nemzeti program a műemlékek védelmére és gondozására” című dokumentum rögzíti, amelyet a Minisztertanács fogadott el, és amelyet a Műemlékek Főfelügyelőjének (a Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztérium államtitkára vagy államtitkár-helyettese) felügyelete és irányítása alatt, a végrehajtásért felelős intézményekkel szoros együttműködésben hajtanak végre. A nemzeti kormányzat feladata az örökség megőrzéséhez, kezeléséhez és fenntartásához szükséges jogi, szervezeti és pénzügyi információk biztosítása, a műemlékek megőrzési és használati állapotának figyelemmel kísérése, valamint a területrendezéssel járó védelmi feladatok ellátása. Mindezen tevékenységeket a helyi műemléki felügyelők végzik a Műemlékek Főfelügyelőjének alárendelten, a központi szintű intézmények ellenőrzése és tanácsadói támogatása mellett.
Szlovéniában a kulturális örökség védelme külön kategóriaként szerepel a szlovén alkotmányban. A kulturális örökség védelméről szóló törvény (2008) szerint az örökség teljes körű megőrzése a területi tervezésen keresztül valósul meg, tiszteletben tartva az örökség fontosságát és beépítve azt a hatóságok által felügyelt fenntartható fejlődésbe.
Nemzeti szinten a kormány feladata az örökség megőrzésére és a helyreállítási alapokra vonatkozó törvények elfogadása. Más minisztériumokkal és önkormányzatokkal együttműködve a Kulturális Minisztérium felelős a kulturális politika végrehajtásáért, az örökség védelmének biztosításáért. Ez a minisztérium a Kulturális Örökség Igazgatóságból és annak két szervéből, a Szlovén Köztársaság Levéltárából és a Kulturális és Médiafelügyeletből áll.
Franciaország három területi szintre oszlik: önkormányzatokra, megyékre és régiókra. Ennek eredményeképpen az államnak vannak „központi” és „decentralizált” szervei, amelyek a régiókban és a megyékben találhatók.
Az állam felelős a nemzeti örökségpolitikáért, és két minisztérium, a Kulturális és Kommunikációs Minisztérium és az Ökológiai Átmenetért Felelős Minisztérium garantálja a terület kulturális és természeti örökségének közös kezelését. Folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a civil társadalommal is, különösen az egyesületekkel, annak érdekében, hogy az örökséggel kapcsolatos valamennyi kérdésben garantálják a megfelelő kormányzást.
Görögországban „a természeti és kulturális környezet védelme az állam kötelessége és minden ember joga” (Görögország Alkotmánya, Hivatalos Közlöny, 85/A/18-4-2001, 24. cikk). A kulturális örökség védelmét szabályozó legfontosabb jogszabály a 3028/2002. számú, „A régiségek és általában a kulturális örökség védelméről” szóló törvény, amely a tárgyi és szellemi örökség védelmének átfogó és részletes rendszerét alakítja ki.
A kulturális örökség védelmének legfőbb nemzeti szerve a Kulturális és Sportminisztérium. A minisztérium műemlékek kezelésével és védelmével foglalkozó szervezeti egységei központi szervezeti egységekre és regionális szervezeti egységekre oszlanak.
Olaszországban az örökséggel kapcsolatos általános felelősség az Örökségvédelmi és Kulturális Minisztériumot terheli. Az Olasz Alkotmány 9. cikke szerint: „A köztársaság előmozdítja a kultúra, valamint a tudományos és műszaki kutatás fejlődését. Védi a tájat és a nemzet történelmi és művészeti örökségét”. A kultúra területén négy kormányzati szint (állam, régiók, tartományok és önkormányzatok) osztozik a felelősségen. Az örökség védelme vagy őrzése jelenleg az állam kulturális feladatai közé tartozik, néhány kivételtől eltekintve, amelyeket a kulturális örökség és a tájkép védelméről szóló törvénykönyv (D.Lgs. 2212004 n. 42) 5. cikke, az olasz kulturális örökség védelméről szóló nemzeti törvény sorol fel. A régiók, önkormányzatok, nagyvárosi területek és tartományok együttműködnek a minisztériummal védelmi feladataik ellátásában.
Spanyolországban a nemzeti jogszabályok a spanyol történelmi örökségről szóló törvény (16/1985. sz., június 25-i törvény) révén teremtették meg az örökségre vonatkozó keretet. E törvény általános szempontokat határoz meg az ország egész területére vonatkozóan. A hatáskörök 1985-ben történt átruházása az autonóm közösségekre azonban regionális jogszabályok kialakulásához és a jelenlegi helyzethez vezetett, amelyben minden autonóm közösség saját külön jogszabályokkal rendelkezik az örökség védelmének szabályozására. A nemzeti jogszabályok három szintet határoznak meg az örökség védelmére: a történelmi örökség státuszú ingatlanok; az ingó vagyontárgyak általános leltára; és a kulturális érdekű (ingó és ingatlan) vagyontárgyak általános nyilvántartása. Ezen a szinten a 17 autonóm közösség saját törvényeiben további védelmi szinteket állapított meg, például a szellemi örökséggel kapcsolatos különleges kategóriák bevezetésével.
Németország egy másik egyértelmű példája a decentralizált hatásköri struktúrának az örökségvédelem területén.
A szövetség és a 16 tartomány (szövetségi állam) közötti hatáskörmegosztás értelmében az örökségvédelem a tartományok hatáskörébe tartozik. Ezért a kulturális örökség struktúrája és szervezeti formái, valamint az örökség megőrzéséért felelős hatóságok tartományonként eltérőek. E tekintetben a tartományok — mint legfőbb hatóságok — felelősek mind az örökség védelmére és megőrzésére vonatkozó jogszabályok elfogadásáért (a kerületekkel, önkormányzatokkal és bizonyos esetekben a közigazgatási régiókkal együtt), mind pedig azok végrehajtásáért.