Rethink Heritage

Az agyag természetes anyag. Használható tömör építőanyagként vagy téglaként. Az első rendszer levegőn szárított, a téglák levegőn száríthatók vagy égethetők. A földtégla, mint levegőn szárított tégla, rideg anyag, az égetett tégla sokkal tartósabb (Vegas Mileto 2007).

A vályog, amely agyag, adalékanyag és víz keveréke, a levegőn megkeményedik, bár még mindig törékeny. A vágott szalmaszálakat főleg agyag, esetenként kő megerősítésére használják, például Franciaországban (Juvanec 2010).

A nyers agyag felhasználásának két rendszere van: „kézzel gyúrt” vályogként és „lábbal döngölt” agyagként. Az ilyen konstrukciók bármilyen méretet használhatnak, hagyományos szabályok nélkül, a méretek a felhasználást követik: emberre és állatra egyaránt. A földtégla a kézzel készített és levegőn szárított szárított téglák használatát jelenti.

Az égetett tégla ugyanaz, de a kiszáradt téglákat magas hőmérsékleten kell égetni, tehát tűzre, energiára van szükségük.

A rakott falazás (fecskefal) gyúrt agyagból való építkezést jelent. A munkafolyamatot kézzel végzik. A kézi megmunkálás legprimitívebb módja a dagasztás, forma nélkül. Ennek a munkának van egy sajátos problémája: mivel az egész falat nem lehet egybegyúrni, ezért munkafázisokra kell osztani (Juvanec 2010). Ez a szerkezet szakaszokban történő elkészítését jelenti.

A rakott falas szerkezeteket meg kell erősíteni. Sok helyütt tűlevelű ágakat használtak, Szlovéniában borókát, szalmát is.
A rakottfal-konstrukciók az évek múlásával egyre keményebbé válnak. Szlovéniában néhány száz éves, kifogástalan állapotú fecskefalas kunyhók is találhatók.

A döngölt technológia abból áll, hogy a keret (két párhuzamos deszka) között lévő kiválogatott földet (agyagot) nehéz munkaeszközzel leverik. Itt fontos az anyag összenyomása, azaz hogy az összes levegőt kinyomják, ami ha bennmaradna, csökkentené a szerkezet teherbíró képességét (Juvanec 2010).

Az agyagfal nem különösebben kemény, és nem örökéletű. Mindkét probléma rendszeres karbantartással megoldható. A kis repedéseket agyag és víz keverékével lehet bevonni.

A meghatározó alapanyagot, az agyagot, az adalékanyagot és a vizet kézzel vagy gyakrabban lábbal kell használható keverékké keverni. A faformát megtöltjük ezzel az anyaggal, és lábbal vagy sulykolóval összenyomjuk. Az egy nap alatt készült falsávok akár 50 cm magasak is lehetnek. A fal szárítása után a formát felfelé mozgatják a következő sávhoz. A kész falon még láthatóak az egyes sávok.

A vízszintes pallók eltávolítása után visszamaradt lyukak istállókban szellőző lyukakká válnak, lakóházakban a fallal azonos anyaggal töltik ki.

A döngölt föld megerősíthető: Franciaországban köveket, a Kárpát-medencében szalmát használnak. A szalmaszálakat körülbelül hét centiméter hosszúságúra vágják – az ennél hosszabb szálak csökkentenék szilárdságukat az agyagkeverékben lévő nedvesség miatt. Ez elszakítaná a szálakat, és a keverék tömörítetlenné válna. A döngölt szerkezetnél nagy jelentősége van a száz százalékos tömörítésnek.

Míg az építkezés férfimunka, addig a karbantartás a háziasszonyé, azaz évente legalább egyszer női munkának számít. Ez gyakorta összefüggött a vallási ünnepekkel: minden húsvéton, a tavasz ünnepén frissen kellett festeni a házat. A falakat a mészvakolattal történő festés előtt javítani kell, ez a javítás minden lehetséges repedést elzár.

A jemeni házak vagy tornyok akár tizenegy emelet magasra is épülnek ezzel a rendszerrel (Oliver 2003, Vellinga 2007). Van egyfajta önkarbantartó rendszerük, amelynek részeként a lejtős falat átitatja a lefolyó víz (ami az épület tetején összegyűlt esővízet jelenti) és ez az esetleges repedéseket egyidejűleg betapasztja (Juvanec 2010). A kézi festés többé-kevésbé csak szépészeti kiigazítás.

Az vályogtégla egy napon vagy levegőn szárított agyagtégla, ami sárból, vízből és adalék- illetve erősítőanyagból (szalmából) áll; ezt az agyagkeveréket préselik faformába.

A vályog angol elnevezése az „adobe” név, ami a „dobie” szó alakváltozata (Spears 1986).

A kisebb elemekből álló konstrukcióban új probléma adódik, hiszen a szabályos mérethez a méretarányok rendszerének ismerete szükséges. Ennek lehetővé kell tennie a vízszintes kompozíciót alaprajzban és keresztmetszetben, biztosítva a kompozíció ritmusát és a hossz-szélesség állandó arányát, hiszen a tégla hossza adja a fal vastagságát (Juvanec 2010).

A vályog öntőforma téglalap alakú táblákból összeállított keretszerkezetből áll. A rács tereit agyaggal töltik ki, adalékanyaggal és vízzel keverik, és – a döngölt technológiához hasonlóan – szalmával erősítik meg. Ezt a keveréket a keretekbe töltik, összenyomják és kézzel vagy fadeszkákkal kiegyenlítik. Ezután a formát kihúzzák, majd néhány nappal később a vályogtéglákat átfordítják és az oldalsó helyzetükben is szárítják a napon.

A vályogfal az elemek egymás feletti átfedésével készül a téglakötés szabályai szerint.

A vályog építési rendszer Észak-Afrikából érkezett Európába, és minden meleg éghajlatú mediterrán országban elterjedt.

A vesszőfonás egész ágakból vagy kettéosztott ágakból fonott építési rendszer. A vesszőfal minden oldal felől takar, de ferde szögből nem, és nem eléggé zárt a széllel, a hideggel és a meleggel szemben. Ez a rendszer alkalmas termények szárítására és áruk tárolására, rendkívül ritkák viszont az élő állatok számára készül vesszőfalak.

A paticsfal egy szokatlan építési rendszer: a vesszőfalat mindkét oldalról agyaggal tapasztjuk be. Itt akad egy kis bizonytalanság a megnevezésben: a patics egy agyaggal borított vesszőfal vagy egy földfal, amit vesszők erősítenek?

A paticsfal keretet igényel, a rendszer felfogható ugyanis úgyis, mint a favázas panelek kitöltéseként, különösen az oromzat felső részén. A Kárpát-medencében az istállók falait gyakran ezzel a technikával készítik.

A kisebb elemeket tartalmazó kompozícióknál fontos az arányrendszer, mert például a rönk hossza a fától függ, a faház pedig a fa tulajdonságaihoz igazodik. Ugyanez a helyzet a vert fal zsaluzatánál, amelyek meghatározzák az egyszerre döngölhető fal hosszát – ennek függvényében a döngölt falak különböző méretekben építhetők.

Csak a téglák olyan elemek, amelyek építik és össze is kötik a falkompozíciót. A tégla határozza meg a fal rácsát és gyakorlati méreteit, és rendkívül fontos a szélesség, magasság és hosszúság aránya. Az arányelméletet fontos észben tartani, de a gyakorlatban az elsődleges követelmény az átfedés.

A vályog és az égetett téglák esetében is szükség van a moduláris méretekre - az arányelmélet eredményeként.

A leginkább kompatibilis moduláris méretosztás számkettőző formulát használ:

1, 2, 4 

mint magasság, szélesség és hosszúság. A 4-es modul definíciója szerint a 2-es modul értékének kétszerese, az 1 pedig a 2 fele. A falat alkotó elemek moduláris hálója az ‘egy’-gyel kezdődik és ez szorzódik. Ez lehetővé teszi, hogy a falak szélessége 2 vagy 4 legyen, hosszanti vagy keresztirányban fektetve az elemeket.

Az arányelméletet a méretektől függetlenül alkalmazzuk. A fal a gyakorlatban két vagy négy modul szélességében is összeállítható: tartófalként 4, válaszfalként pedig 2 modulból. A külső falaknak szélesnek kell lenniük a jobb hőszigetelés miatt is.