Rethink Heritage

A fa elengedhetetlen része a háznak. A tető az épület felső része, amely szinte minden függőleges behatástól véd: víz (eső, hó), szél és hő, és természetesen a fizikai hatások ellen is. A tető szerkezeti és burkolati anyagokkal rendelkezik. A szerkezet megtámasztja önmagát – egyes ácsszerkezetek rendkívül nehezek a fesztávok miatt. A tetőszerkezet lehet egyszerű vagy kettős. Hosszabb fesztávok és nehezebb anyagok esetén a konstrukció megduplázódik: az elsődleges szarufák egy vízszintes felső gerendát hordoznak – a másodlagos szarufák pedig ettől a gerendától a szelemenekig nyúlnak. A szarufákat kötőgerendával lehet megkötni, amely összeköti őket és háromszöget alkot – ez egy nagyon stabil szerkezet. A legérdekesebbek a szeles vidékeken a nádtetős konstrukciók, ahol a nyeregszerkezetek rugalmasak. Szélsőséges szélben (például a bóra, a karsztvidékeken) meghajlik, és a szél gyengülése után visszatér eredeti helyzetébe. A tető lehet egyoldalas (pl. ferde tető), a legelterjedtebb a nyeregtető, de lehet kontyolt is, vagy az oromzatok lehetnek nyitottak is. A tetők dőlése a burkolat anyagától és az éghajlati viszonyoktól függ. A 45 fok feletti dőlésszög megfelelő azokban az országokban, ahol sok az eső; általában egy az egyes (45 fokos) dőlést használnak – nádtetővel vagy fa deszkával. Fix illesztést lehetővé tévő anyagokkal enyhe lejtők készíthetők – többnyire fémlemezzel, ami hajlítható.

A kő tetőfedő anyagként is használható, nem csak szerkezetként. A kőben a legegyszerűbb önhordó rendszer a túlnyúlás, de a rövid fesztávok miatt kevésbé használják – kivéve a történelmi sírokat és a pásztor szállásokat. A kőtető vékony lapos kőlemezekből, palákból áll, amelyek egy harmadik elemmel vannak egymáshoz erősítve, és mindkettőt lefedik. A leghatékonyabb az egy az egyhez, azaz 45 fokos szög. A kőtetők ma drágák, és a műszaki nehézségek miatt kevésbé használatosak. A múltban ez volt az egyetlen lehetőség a sok kővel borított vidékeken.

Nádtető: a szalma és a nád a legtermészetesebb tetőfedő anyagok. A szalma kalászos szárból áll, lágyabb anyag, kisebb profillal, míg a nád szára vastagabb. A szalma élettartama hosszabb a száraz helyeken való lassabb növekedés miatt; a nád sok vizet igényel és gyorsabban nő, de élettartama a tetőn rövidebb, mint a szalmáé. A kévéket vízszintes lécekre kötik, és fa szerszámokkal kiegyenlítik. A kalászok a tetőbe vannak fordítva, és elősegítik a szalma lassabb száradását. A lécekre való kötözéshez fűzfaágakat használnak. A búzaszalmát az egész tetőre használják, kivéve a tetejét, amelyhez a hossza miatt rozsszalmát kell használni.

Fából készült táblák és zsindelyek használhatók ott, ahol fa áll rendelkezésre. A fa nem csak szerkezetként tökéletes anyag, hanem kitöltésként és a burkolatnak is.

A táblákkal kapcsolatos probléma a száradás közbeni vetemedés. Ez lehet a tetőfedés fő problémája is.

A profilokból szerkezeteket egyesítenek. Az illesztéseket ideiglenesen meg kell erősíteni – amíg a fa hosszirányban meg nem hajlik. A szerkezetek sokkal erősebbek a hajlítás után.

A zsindely hasított fa, és többféle típusa van. Szlovéniában kétféle van: a Gorenjska régióban 1,2-1,5 méter hosszú és jó 1 centiméter vastag elemként hasítják. Ezeket a zsindelyeket két rétegben rakják, feles átfedésben (Juvanec, Zupančič 2014). A karintiai zsindely kisebb, legfeljebb 90 cm hosszú, 10 széles és legfeljebb centiméter vastag. Halszálka mintázatban két, esetenként három rétegben fektetik a tetőre. A szlovák hegyekben faragott, barázdás zsindely található.

A zsindely és a deszka két különböző faanyag – nagyon hasonló felhasználással. A zsindely régebbi és primitívebb rendszer: a törzset baltával hasítják. A deszkát fűrészelik, fejlettebb eszközzel: fűrésszel. A két rendszer közötti különbség a felületben rejlik: míg a zsindely egész, sértetlen élekkel (erekkel) és érdes felülettel rendelkezik, addig a deszka felülete sima, de az élek sérültek. A sérült élek tönkremennek, az egészek hosszabb élettartamúak.

Más zsindelyrendszerek léteznek tetőfedő rendszerként az éghajlattól, a rendelkezésre álló anyagoktól és fafajtáktól, a dolgozók tapasztalatától és szerszámaitól függően. A vallási épületek bonyolult alaprajzúak (apszisokkal, tornyokkal és kiálló tetőkkel). A kisebb elemek alkalmasabbak az ilyen tárgyakhoz, lehetővé téve a kör- és spirális formák lefedését. A zsindelyt történelmileg kisebb vallási épületeken használták, különösen a román stílusú építészetben, ahol sok a rotunda illetve a kör alaprajzú csontkamra.

A legnagyobb probléma a gerinc, mert a fa zsindelyt nem lehet hajlítani. A szivárgást csak úgy lehet elkerülni, ha a rézsűk túlnyúlnak, az uralkodó szél irányába fordítják, vagy a törzset kifaragják és a gerinc felé felfordítják.

A hulám- és kolostorcserepek égetett agyagból készülnek: egyszerű lapos cserép, hornyolt cserép és kolostorcserepek.

A hornyokkal ellátott cserepek hornyokkal kapcsolódnak egymáshoz. Mindig téglalap alakúak, mert a függőleges szélén végig egy-egy horony van: mindkét oldalon egy, de ismétlődően azonos irányba fordítva – az egyik oldalon fent, a másikon lent. A horonyba belepasszol a csapos rész. A tető lejtése és a csaphornyok miatt ez a rendszer vízálló.

A fő különbség az egyszerű lapos cserép és a hornyolt cserepek használata között a tető mélysége: a sima cserepeket vízszintesen és a függőleges illesztéseknél át kell fedni - a rendszert négy, legalább néhány centiméteres cserép fedi. Ez azt jelenti, hogy több cserepet kell használni, és a sok elem miatt a tető sokkal nehezebb. A hornyolt cserepeket a függőleges szakaszon csak néhány cm-t kell kettőzni. A szerkezet többnyire csak egy rétegből készül, azaz kevesebb cserepet használnak, és így a tető könnyebb.

Minden lapos csempének van egy orra, amellyel a lécekre lehet őket helyezni.

A harmadik rendszer a római korból származik: kolostorfedés. Ez a rendszer eredetileg két különböző formájú elemből állt – az egyik laposabb felhajtott élekkel, a másik kisebb, fedő burkolatként kerül az előbbire. A mai kolostorcserepek egyetlen fajta cseréppé egyszerűsödnek. Nem szimmetrikus, két különböző felhajtott éllel, egyik végén nagyobb és nehezebb, mint a másikon. A kolostorcserepek enyhébb lejtést tesznek lehetővé, és minden mediterrán térségben „latin cserépként” ismertek. A gerinc ugyanazokkal az elemekkel borítható.

Tetőfedő anyagként minden fém használható, minden fém vízálló. A választás az anyagban, annak vastagságában és a megmunkálási lehetőségekben (kézimunka vagy iparilag előállított elemek) történik.

Az ólom nehéz, de puhasága miatt egyszerűen megmunkálható. Bármilyen sarokba beépíthető, kalapáccsal egyszerűen formázható. Súlya csak rendkívül masszív építményeknél teszi lehetővé használatát: széles falak és masszív kupolák, például a keleti fürdőkben. Az ólom nem korrodálódik.
A réz is puha anyag, és kézzel is megmunkálható. Nem korrodálódik, hanem idővel nemes vékony, zöld patina borítja, de nem olcsó.

A lapos fémlemezeket leginkább a modern építészetben használják (főleg acél: horganyzott, festett vagy műanyag burkolattal bevont). A lapok hajtogatással összeköthetők.
Az önhordó elemek, például a hullámlemezek jobban használhatók, a hullámok profilja a lejtő irányába esnek. A csatlakozások egyszerűen túlnyúlásokkal készülnek.
Az arany a legértékesebb fém, leginkább dekorációként használatos, de mint tetőfedő anyagként is használható, csillogással és fényességgel gazdagságot kölcsönözve az épületnek.
Az aranyozás rendkívül vékony aranylemezekből készül, de a nagyobb tetőfelületekhez sok arany kell.
A párizsi Dome des Invalides arany tetejét, 550.000 vékony lap fedi, ez tizenkét kilogramm aranyat jelent.
Tetőfedéshez más szilárd anyagok is használhatók, de többnyire kombinációban: fa vagy acél vagy öntöttvas az építkezéshez és lapos elemek burkolatként.

Az üveg nagyon jól használható anyag, átlátszó vagy csak áttetsző, de törékeny és nehéz. Az átlátszó tetők néha kívánatosak, különösen nagy fesztávú sportlétesítmények és közösségi terek (előcsarnokok, csarnokok) esetén, ahol természetes fényre van szükség. Az üveget gyakran használják a tető kis részein is, hogy különleges hangulatot teremtsenek: például a keleti fürdőkben, ahol a kupola mennyezete üvegcsillagokkal van díszítve. Ez bizonyos vallási épületek esetében is így van.

A hullámlemezek (azbeszt és ásványgyapot) nagyon népszerűek forgács anyagként. Az ilyen tetők építése egyszerű és nagyon gyorsan elkészíthető a nagy elemek és a megfelelő kinyúlásos csatlakozások miatt.

A svájci Eternit cég rendkívül sikeres volt hullámlemezeivel a második világháború után, amikor ez az anyag életek ezreit mentette meg – mígnem kiderült, hogy az azbeszt rákot okoz. Ezt az erősítőanyagot később ásványgyapot váltotta fel.