Rethink Heritage

Egyes anyagok felületvédelmet igényelnek, másokat pedig festeni kell a jobb megjelenés érdekében. Védelem szükséges az időjárási viszontagságok ellen, leginkább a nedvesség, a nap és a hő ellen. A páratartalom tönkreteszi az anyagokat, a nap ultraibolya sugaraival károsíthatja a felületeket, a meleg és a hideg közötti különbségek pedig tönkreteszik az anyagokat.

A festés nagyon vékony anyagréteg, amely ellenáll bizonyos külső hatásoknak. Ennek a védelemnek korlátozott az élettartama, és időben rendszeresen meg kell ismételni. Csak a modern festőanyagok pigmentmentesek és átlátszóak. A pigmentek eredetileg speciális földfajták, amelyeket folyadékban oldanak fel. Ezek többnyire barna színűek, a vöröses színt például tehén vérével lehet elérni.

Az Alföldön a fehérre meszelt falak alján szürke csík látható: a szürke szín elriasztja a csirkéket attól, hogy a tojások keményítésére szolgáló meszet gyűjtsenek. Az épületek udvarra nyíló falai valóban fehérre meszeltek, a hátsó falak sötétek, barnák vagy vörösek, a mészbevonat kék színe a szőlőültetvények rovarok és egyéb betegségek elleni rézgálic-szórása nyomán alakult ki.

A részben festett falak csak dekoratívak: az arab országokban az ablakok körüli mészmeszelést higiéniai okokból – rovarok ellen – végzik, a szlovákiai faépítészetben a keresztek és rózsák az ablaksarkokban színtiszta dekoráció, amely jól mutatja ezen elemek fontosságát.

A vakolat építőanyag, belső és külső falak bevonására és védelmére szolgáló felületkezelés. A vakolat vastag gipsz-, mész- vagy cementréteg, vízzel és homokkal keverve, a falfelületre felhordva. Ez a védelem erősebb, mint a festés. A probléma a vastagsága, ami idővel le is tud válni.

A vakolatnak erősen kell tapadnia, és ez a legfontosabb probléma: mind a falanyag, mind a vakolat száradása elválaszthatja a kapcsolatot és a vakolat széteshet. A sima falak nem alkalmasak a megfelelő tapadásra, felületének érdesnek kell lennie, sok kisebb-nagyobb elemmel, amire rátapadhat a vakolat. Fa felület esetén a legegyszerűbb megoldás a fa nagy felületen történő bekarcolása. A kő- vagy téglafalak felülete téglából és kötőhabarcsból áll, és alkalmas a jó kötésre.

Az agyagvakolat a legrégebbi, és egyben a legfenntarthatóbb alternatívája a modern vakolatoknak, alacsonyabb beépített energiával, mint a többi vakolat a kötőanyagaikkal egyetemben. Az agyagvakolatot ugyan meg kell erősíteni, hogy növeljük a szilárdságát, de lélegzik és nem kell festeni sem.

A gipsztapasz megszilárdulása nagyon rövid ideig tart: ennek vannak előnyei és hátrányai is – a rövid befejezési idő lényeges problémákat okoz a munkában. Másrészt a gipszvakolat nagyon kemény és ezért fagerendák között tartóanyagként is használható.

A mészvakolat a leginkább használható vakolat, a mészhidrát és homok keverékeként, vízzel keverve. A végeredmény a kalcium-dioxid kalcium-karbonáttá (mészkővé) való átalakulásával jön létre. A mész rugalmasabb, mint a gipsz, és jobban lélegzik, mint a cementvakolat, de nem olyan fenntartható, mint az agyagvakolat.

A vakolatot általában meszelik, amit legalább évente meg kell ismételni.

A belső vakolat befedi a fal szerkezetét és jó alapot ad a színezéshez. A mészvakolatot mész-színek boríthatják: fontos az azonos alapozású anyag használata. Míg a vakolat a falelemek durva kiegyenlítése, addig a festés a finom bevonat.

Az igényesebb építészetben a falakat dekoratív részletekkel, például freskó-, sgraffitó- és stukkótechnikával lehet ellátni.

A freskó (affresco) vízbázisú pigmentek frissen felvitt vakolatra történő festésének módszere. A színek száraz por pigmentek vízben történő őrlésével készülnek, és a vakolattal együtt száradnak meg és kötnek meg, így a fal állandó részévé válva. Ezek a festmények időjárásállóak, és néhány templom külső falán is megtalálhatók.

A Sgraffito festőművészeti megoldás, amelyet a színes felület vakolatba vágásával készítenek. A vakolatot az adalékanyag, a felületet a választott szín színezi, a bemetszések a vakolat színét, a karcolások az alatta lévő rétegek egy részét mutatják. Ez a díszítés többnyire sávokra korlátozódik, de nagyon hasznos az építmény építőelemeinek kiemelésére szolgáló felületeken, tégla felületeken, oszlopokon, párkányokon stb.

A stukkó a barokk építészet leggyakrabban használt eleme, amelyben az elemek a falfelületre kerülnek, adalékanyagból, kötőanyagból és vízből. A gipsz kötőanyagot leginkább keménysége és rövid szilárdulási ideje miatt használják. A gipszet úgy állítják elő, hogy a nyers anyagot körülbelül 150 Celsius fokra hevítik. Vízzel keverve a száraz vakolatpor „gipsszé” alakul, amely körülbelül tíz perccel a keverés után kezd megkötni; a végső keménységet három nap múlva éri el. A stukkó használható saroklécként vagy vonaldíszként falakon és mennyezeteken. Ez egy háromdimenziós dekoráció, a lécek egyszerű formákkal különféle profillá alakíthatók.

A stukkó a barokk építészet legfontosabb szobrászati ​​díszítése volt, nemcsak a falakon és a széleken, hanem a kupolák és boltívek görbült felületein is.