2.1 MŰEMLÉKVÉDELEM: AZ ÚTTÖRŐK
Az egyik első kiemelkedő műemlékvédő Leon Battista Alberti itáliai építész volt a 15. században. A firenzei Santa Maria Novella bazilika a domonkos szerzetesek kis 13-14. századi templomának helyén épült. A homlokzata egészen addig nem készült el, amíg egy gazdag firenzei kereskedő, Giovanni Rucellai nem biztosította a munkálatok befejezéséhez szükséges pénzt, megbízva kedvenc építészét a feladattal. Leon Battista Alberti lett felelős e különleges, félbehagyott építmény befejezéséért. A geometriai arányok szigorú tiszteletben tartásával elegáns és harmonikus műremeket alkotott szerpentinitből és carrarai márványból. Ez a stíluselméleti bravúr új értéket rendelt a korábban meglévő elemekhez, teljes mértékben kihasználta a meglévő geometriát és a burkolatok kompozíciója irányította a szerkesztését. Alberti a homlokzatot a klasszikus arányokkal rendelkező oszloprenddel egészítette ki annak érdekében, hogy az egésznek egységet és harmóniát biztosítson. Az épület egységessé tétele érdekében kőből faragott intarziákat használt, , harmóniát teremtve az eredeti gótikus és az új elemek között, egyszersmind tisztelegve a toszkán építészeti hagyományok előtt.
A 16. században egy másik úttörő, Andrea Palladio volt a Velencei Köztársaság hivatalos főépítésze, aki főként Vicenza városában és környékén dolgozott, beleértve a bazilikát is. Az egykori vicenzai Palazzo della Ragione-t egy kétszintes loggiával vette körül új szerkezeti burokként, ami akkoriban az épület teljes körű restaurálásával ért fel. A kétszintes kompozíció kialakítását nagyban segítette a velencei ablakok (más néven Palladio-motívumokl) használata, amelyben a központi boltívet két egyenes záródású kisebb nyílás fog közre. Az egyes íveket tartó homlokzati oszlopok a belső tér felé megduplázódnak, így a boltív keskeny dongaboltozattá alakul, ami lenyűgözően megújult városi környezetet teremtett. A középkori épületek új burkolata teljesen illeszkedett a Piazza dei Signori térhez és a reneszánsz városhoz.. Műemléki szempontból nézve kimagaslónak számít az az építészeti megoldás, ahogyan Palladio az eredeti palota meglévő szabálytalan alaprajzi szerkesztését tiszteletben tartva és ahhoz igazodva alakította ki a homlokzatok nyílásait. Ez a megoldás az ablakok különböző szélességét eredményezhette volna és ennek következtében vagy különböző magasságú boltívek vagy azonos magasságú, de különböző meredekségű szegmensívek alakulhattak volna ki. Ezen fenyegetést elkerülve a homlokzat harmónikusnak és szimmetrikusnak hat azáltal, hogy a Palladio-motívum központi nagy ablakai az egész homlokzaton egységes méretekkel lettek kialakítva, míg ezen nagy boltíves nyílások két oldalán elhelyezkedő egyenes záródású nyílások együttesen kezelik a szélességbeli különbségeket.
A 17. században a tudományág másik előfutára Francesco Borromini volt. Amikor a római Oratorio dei Filippini munkálatain dolgozott, Borromini olyan építészeti és tipológiai nyelvet alkalmazott, amely nagymértékben különbözött az eredeti kolostor egyszerű, nyugodt formavilágától. A közösségi tereket drámai és zenei oratóriumok előadására használták. A szerény és barátságos magánlakások a belső udvarok köré szerveződtek, hogy ideális kisvárosként működjenek. Mindezt az egyik első barokk homlokzattal zárta le, amely figyelembe veszi az eredeti templom felületeit és tömegét, ugyanakkor a homorú és domború formák higgadt ellenpontozásával el is különül tőle. Ez az egyszerű megoldás tiszteletben tartja a korábban létrejött környező épületet, követendő példát állítva a műemlékek és a műemléki jelentőségű homlokzatok szomszédságában történő későbbi fejlesztések elé is.
A 18. században a római Palatinus (1729), a tivoli Villa Adriana (1734-től) valamint a római városok mint Paestum (1746), Pompeii (1748) és Herculaneum (1750) területén zajló gyors, egymást követő ásatások eredményeként megfogalmazódott a helyi antikvitás fogalma, és felerősödött a nemzeti identitás keresése iránti vágy. Fokozatosan meghatározták a régészeti védelemre vonatkozó irányelveket és intézkedéseket is, és épp ezen a ponton érdemes megemlíteni két római építész, Rafael Stern és Giuseppe Valadier különleges szerepét is a 19. század első felében.
A római Colosseum esetének elemzése két olyan beavatkozásra terjed ki, amelyek egy-egy jelentős szerkezeti problémát oldottak meg és megakadályozták a Colosseum több szárnyának az összeomlását az évekig tartó elhagyatottság, fosztogatások és földrengések után:
Rafael Stern (1807) megoldása az volt, hogy a boltíveket a Lateráni bazilika felőli oldalon letisztult formájú ferde támpillérrel erősítette meg. Ez a beavatkozás a Colosseum (Amphitheatrum Flavium) eredetiségének megőrzésével valósult meg, az eredetitől eltérő formák és anyagok használatával, kontrasztot hozva létre az új és a meglévő részek között, egyúttal megállítotva az állagromlást befalazva a rossz állapotban lévő részeket és egyszerűbb textúrákat és részleteket adva az új felületeknek. Ezt követően a Giuseppe Valadier (1826) által végzett második beavatkozás az építmény egy másik gyenge szakaszán oldotta meg a szerkezeti problémát néhány boltív újbóli kialakításával, folytonosságot teremtve az új és a meglévő részek között. Stern és Valadier beavatkozásai új gyakorlati megközelítést alkalmaztak: különbséget tettek a kiegészítések és az eredeti részek között oly módon, hogy közben dialógust is teremtettek közöttük, eközben olyan jól felismerhető egyszerűsítéseket és megkülönböztetéseket hoztak létre, amelyeket a 20. századtól kezdve alapvető fontosságúvá váltak.