2.2 MŰEMLÉKVÉDELEM: TÖRTÉNELMI HIVATKOZÁSI PONTOK
A stílus és az esztétikai egység megőrzése
Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc (1814-1879) francia építész, műemlékvédelmi szakértő és építészeti teoretikus, akinek neve a purista neoromán-neogótikus mozgalomhoz kötődik, amely a 19. század első évtizedeiben született Európában, és többek között a román és gótikus építészet újjászületését szorgalmazta. Franciaország első műemlékvédelmi főfelügyelőjének, Ludovic Vitet-nek és utódjának, Prosper Mérimée-nek a barátjaként Viollet-le-Duc már nagyon fiatalon részt vett a francia forradalom okozta károkat és pusztításokat elszenvedett, főként középkori eredetű nemzeti műemlékek megőrzéséről szóló vitában. A nevéhez fűződik annak a műemlékvédelmi elméletnek a kidolgozása, amely a 19. század nagy részében és a 20. század első harmadában uralta a nemzetközi porondot. Elmélete azon az elképzelésen alapul, hogy egy műemlék értékét a forma és a stílus adja, és a műemlékvédelemnek arra kell törekednie, hogy ezeket helyreállítsa. Ez az építészettörténetnek, az épületek iskolák és korszakok szerinti osztályozásának, valamint a Viollet-le-Duc és követői által hirdetett analóg-összehasonlító tanulmánynak köszönhetően vált lehetővé. Az alapgondolat az, hogy a kortárs építészet képes jobbá és tökéletesebbé tenni egy épületet és a korabeli építész munkáját, mivel több információhoz fér hozzá, valamint alaposabb, és szélesebb körű ismeretekkel rendelkezik a korszakról.
Vitet és Mérimée segítségével 1838-ban Viollet-le-Ducot az Állami Épületek Tanácsának ellenőrévé nevezték ki, és 1840-től kezdve számos műemlékvédelmi megbízást kapott Franciaország-szerte. Ezek közül érdemes kiemelni Carcassonne városát, egy romos római katonai erődöt, amely az évszázadok során számos bővítéssel gazdagodott. A kettős, 3 km hosszú fallal körülvett épületegyüttes magában foglal 52 tornyot, számos épületet, köztük a Narbonnaise kaput és az Sainte-Nazaire templomot. A középkori városmagot (La Cité), azaz az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert Toulouse-on keresztül összekötő úthoz csatlakozó stratégiai fontosságú erődöt a gallok, rómaiak, vizigótok és a különböző francia középkori korszakok, elsősorban a 13. század hatásai jellemeznek.
Viollet-le-Duc több mint húsz éven át dolgozott a épületegyüttes teljes körű stílustiszta helyreállításán. Ez aligha meglepő, hiszen úgy vélte, hogy egy befejezetlen építmény újjáépítésekor az építészeknek kötelességük előzetes, részletes tanulmányt készíteni, hogy az épület eredeti stílusa a hiányos vagy hiányzó részeken is érvényesüljön. Úgy vélte, hogy az épületnek az eredeti alkotó feltételezett elképzelésének megfelelő, ideális stílusegységet kell elérnie. Ez a tornyok, várfalak és átépítések különös, kreatív stílusutánzatát eredményezte, amely a "tökéletes egészet" kereső szenvedélyes, romantikus és megújuló diadalmámorral párosult, amelyben a középkori építészet vívmányai összefonódtak a kor építészetének technikai vívmányaival.
Romok, patina és az idő múlása
John Ruskin angol író (1819-1900) volt a rekonstrukció-ellenes mozgalom vezetője. Bár életében időnként félreértették, a Ruskin és tanítványa, William Morris által megfogalmazott néhány főbb gondolatot ma már kulcsfontosságúnak tartanak a kulturális örökség modernkori megőrzésében. A minimális mértékű beavatkozás azt a hozzáállást tükrözi, miszerint az épületek nem a mieink, hanem őseink és leszármazottaink tulajdonát képezik, ezért erkölcsi kötelességünk megvédeni ezeket és biztosítani a fenntartásukat. Mindez a műemlékekkel szembeni tiszteletteljesebb hozzáállást tükrözi, és olyan romantikus fogalmakhoz kapcsolódik, mint a rom, a festői és a fenséges, amelyek a 19. század csúcspontjára jellemzők.
1877-ben Ruskin és Morris vezetésével lelkes úttörők egy kis csoportja alkalmazta ezeket az elveket, létrehozva az első angliai műemlékvédelmi mozgalmat. Ez a szervezet, az SPAB (Társaság a Régi Épületek Védelméért ) a mai napig létezik. A Társaság eredeti, Kiáltványában is megfogalmazott elképzelései azóta is meghatározók a műemlékvédelemben, mind az Egyesült Királyságban, mind külföldön, és ez leginkább a velencei San Marco épületegyüttes védelme esetében figyelhető meg. Ezzel összefüggésben az SPAB nemzetközi bizottsága elutasította Giovanni Battista Meduna (1800-1886) olasz építész stílusjavaslatait, aki árgus szemmel figyelte Velence újjáépítését és helyreállítását (a Teatro La Fenice, a Ca' d´Oro és a Chiesa di San Silvestro esetében szerzett tapasztalatok alapján). Ez az intézkedés, amelynek célja a San Marco "Piazzetta" néven ismert, gótikus stílusú bizánci bazilika oldalának védelme volt a restaurálás révén, valamint a Köztársaság által a háborúkban zsákmányolt műkincsek kiállítása együttesen széleskörű nemzetközi figyelmet keltett. Meduna a hozzáépítéseket és kiegészítéseket szerette volna eltüntetni, de végül a közvélemény és a politikai vezetés ezt megakadályozva a műemlékvédelmi irányelveket támogatta.
Képtelenség az egyensúly az álláspontok között?
Camillo Boito olasz építész (1836-1914) volt a "harmadik út" megteremtője a stíluskonzervatív puristák rekonstruáló túlkapásai és a radikális restaurálásellenes mozgalom között, amely pedig inkább eltüntetett volna egy épületet, mintsem hogy bármilyen felújítást végezzenek rajta. Camillo Boito tudományos műemlékvédelem elméletének néhány alapgondolata kulcsfontosságú lett a 21. századi műemlékvédelemben. Ezek a következők: a műemlékvédelem elsőbbséget élvez a restaurálással szemben, a minimálisan szükséges beavatkozásként értelmezett restaurálás legitimitása, a műemlékek autentikusságának megőrzése, tiszteletben tartva minden korszakot, valamint a beavatkozás során hozzáadott új anyagok látható megkülönböztetése. Boito javaslatai visszatérnek a tudományhoz, a nyelvészeti elemzés és a szövegkritika alkalmazásához, a szövegek vagy dokumentumok megfelelő helyreállítása és értelmezése érdekében. Boito kiállt amellett, hogy egy régi épületet új elemekkel bővítve lehessen helyreállítani, hogy garantálni lehessen az általános és világos értelmezést, mindössze az új cikkekben a diakritikus jeleket kell alkalmazni, amelyek segítségével egy szó kiemelhető a szövegkörnyezetből, amelyben szerepel (jelek, idézőjelek, dőlt betűk). A restaurálás és a filológia közötti párhuzam két fő elven alapult: a helyreállítás megkülönböztethetőségén (azaz a restaurálás során különbséget kellett tenni az új és a régi részek között) és a helyreállítás láthatóvá tételén (az elvégzett helyreállításnak széles körű nyilvánosságot kellett kapnia, hogy ne keltsen hamis hatást a helyreállított épületen). Boito egyik érdekes munkája a régi városfal részeként épült milánói Porta Ticinesének a helyreállítása volt 1861-ben. Boito eltüntette a középkor után fokozatosan egymásra épült épületeket, kiemelve a két oldalsó boltívet. A két téglatornyot is részleges befejezésekkel látta el oly módon, amelyek felismerhetőek az elemek színének és anyagának, az illesztéseknek, a részleteknek és az egyszerűsített formáknak köszönhetően. A projekt során helyreállította a csúcsíves ablakokat is, és több helyen újrafugázta a téglákat, vakolatlanul hagyva őket.