Rethink Heritage

I. HISTORY OF HERITAGE MANAGEMENT

Számos olyan dokumentum született különböző kongresszusokon és nemzetközi szakértői találkozókon, amelyek egy adott kulturális érték megőrzésére, helyreállítására vagy kezelésére vonatkozó kritériumok egységesítésére és szabályozására létrehozott irányelvként működnek.

Ezek közül sokat azoknak a városoknak a neve alatt adták ki, ahol a műemlékvédelem és helyreállítás területén érdekelt szereplők találkoztak. Ezek a találkozók azt a célt szolgálták, hogy konszenzus szülessen a műemlékvédelmi beavatkozásra, vagy az örökség kezelésére vonatkozó ajánlásokról, amelyek módszertani és gyakorlati kérdésekre adnak választ. Ezekben a dokumentumokban egy dolog közös: hangsúlyozzák az örökséghez kapcsolódó értékek legkülönfélébb megjelenési formáit, legyen az tárgyi vagy szellemi örökség. Az esettől függően ezek a protokollok védik a kulturális, művészeti, történelmi, esztétikai, funkcionális, gazdasági és oktatási értékeket a hitelesség, az antikvitás és a fenntarthatóság szempontjából, amelyek a "kulturális javak" fogalmához kapcsolhatók. 

Ezek a dokumentumok nem kötelező érvényűek, hanem olyan lehetséges precedenseket teremtenek, amelyeket később számos ország jogszabályaiba beemelnek. Érdemes megfigyelni, hogyan bővül fokozatosan az örökség fogalma ezekben a dokumentumokban, ahogy a vita egyre részletezettebbé válik, az örökség adott területének számos konkrét vonatkozását érintve. 

A dokumentumok között számos olyan példa található, amely hatása, nemzetközi jellege és a vizsgált kulcsfontosságú kérdések miatt méltóak a figyelemre. Ezek közül számos doumentumban kiemelik a javasolt ajánlásokat és iránymutatásokat, vagy meghatározzák a lehetséges korlátokat, szankciókat és elkerülendő negatív intézkedéseket. A 19. század vége óta több mint 70 nemzetközi jelentőségű dokumentum született, amelyeket az alábbiakban foglalunk össze és részletezünk.

A kezdetek: A RÓMAI KARTA - Az Olasz Mérnökök és Építészek IV. kongresszusa (1883)

Ez a dokumentum, a téma összegyűlt szakértői számára valóban meghatározó szöveg, a műemlékek védelmére mint dokumentumra tekint. Camillo Boito, a zseniális műemlékvédelmi építész nagy szerepet játszott ennek a kartának az elkészítésében azzal az általa képviselt állásponttal és axiómával, hogy "a javítás előtt megerősítés kell, a helyreállítás előtt pedig javítás". Ezeket az intézkedéseket csak az épület állapotának felmérését követő előzetes, átfogó, részletes vizsgálatot követően lehet végrehajtani. Olyan esetekben, amikor a körülmények és a felmérések beavatkozást tettek szükségessé, az iránymutatások alkalmazásával a tevékenységek felismerhetővé és láthatóvá váltak, tiszteletben tartva az épület minden építési fázisát.

A megbeszélés: az ATHÉNI KARTA a Műemlékek Helyreállításáról (1931)

Az athéni karta ösztönzi a világ művészeti és régészeti örökségének megőrzését, kiemelve az országok szerepét a civilizáció védelmezőiként. Első alkalommal javasolták, hogy minden ország vállalja a szélesebb körű és hatékonyabb együttműködést, hogy biztosítsák a művészeti alkotások és történelmi műemlékek megőrzését. Ez a karta elemzi az egyes országokban a műemlékvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat, és szorgalmazza, hogy a hatóságok kapjanak döntési jogköröket a műemlékvédelem tekintetében, különösen a köz- és a magánjog összekapcsolásával. A karta nemzeti szinten is éreztette hatását, ahol az alapelveket a helyi viszonyoknak megfelelően határozták meg, mint például Olaszországban a műemlékek helyreállításáról szóló 1932-es CARTA DEL RESTAURO ROMA esetében.

Egy "örökzöld": Nemzetközi karta a műemlékek és műemléki együttesek konzerválására  és restaurálására - a VELENCEI KARTA (1964)

A Velencei Kartát (1964) alkotó 16 cikkely valószínűleg a megjelenése óta a legtöbbet idézett és emlegetett nemzetközi dokumentum. Eredetileg az Athéni Karta modernizált változataként született, a műemlékvédők háború utáni aggodalmára és tehetetlenségére való válaszul. Több, a karta megálmodói által folytatott kerekasztal-beszélgetés zajlott le többek között Roberto Pane, Piero Gazzola és Raymond Lemaire részvételével, melyek hangsúlyozták  a restaurálás fogalmának kivételes jellegét. Emiatt korszerűbb eszközök segítségét is igénybe vennék, tiszteletben tartva a kiegészítéseket és ismételten elutasítva az egységes stílust. Egy másik érdekes eredmény az örökség fogalmának kiterjesztése egy zártabb városi és egy környezeti szintre, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

Az ICOMOS Ausztrál Nemzeti Bizottság Burra Kartája a kulturális jelentőségű  helyek védelme tárgyában (1979, 1999, 2004, 2013)

A Burra Karta az ausztrál ICOMOS által kiadott dokumentum, amely meghatározza az ausztrál műemlékvédelmi helyszínek megőrzése során követendő alapelveket és eljárásokat. A Kartát először 1979-ben fogadták el a Velencei Karta ausztrál változataként, de egy új, elemző örökségvédelmi értékelési modell bevezetésével, amely a kulturális örökségnek a tárgyi és fizikai formákon túlmutató változatait is elismeri. A Burra Karta volt az első olyan nemzeti örökségvédelmi dokumentum, amely a Velencei Karta helyébe lépett, mint a nemzeti örökségvédelmi gyakorlat alapja. A Kartát 1979 óta négy alkalommal dolgozták át, és nemzetközi szinten is nagy hatással volt az örökségvédelmi gyakorlatra vonatkozó egységes irányelvek megalkotására. A 2004-ben megjelent "A Burra Karta illusztrált változata" című kiadvány az 1999-es változat alapelveit részletezi és magyarázza el könnyen érthető formában.  A Karta 2013-ban ismét átdolgozásra és frissítésre került.

A művészi örökség megőrzése

A CARTA DEL RESTAURO DE ROMA (1972) az örökség rendkívül összetett fogalmára épül, amely az 1964-es Velencei Karta hagyatéka. Négy melléklet foglalkozik a műkincsek megőrzésével és restaurálásával, az építészeti restaurálás során követendő eljárásokkal, a festmények és szobrok restaurálásának kivitelezésével, végül pedig a történelmi központok megőrzésével. A dokumentum kiemeli továbbá a háború okozta pusztítást, amely a sérült vagy elpusztult műemlékek iránti érthető, de megkérdőjelezhető szentimentalizmus miatt a szükséges óvatosság és elővigyázatosság nélkül történt helyreállításokhoz és rekonstrukciókhoz vezetett.

A kulturális javak védelme fegyveres konfliktusok esetén

A két világháború egy előtte és egy utána időszakot jelentett az építészeti műemlékvédelem területén. A második világháborúban a kulturális örökség tömeges pusztulása következtében 133 ország fogadta el a kulturális örökség fegyveres konfliktusok esetén történő védelméről szóló első nemzetközi szerződést. Ez a dokumentum HÁGAI EGYEZMÉNY (1954) néven vált ismertté. Ez az egyezmény egy olyan protokollt tett hivatalossá, amelynek célja a kulturális javak megszállt területekről történő kivitelének megakadályozása, valamint e javak visszaszolgáltatása annak az országnak, ahonnan azokat elrabolták. Az egyezmény egyik legfontosabb eredménye a béke idejére vonatkozó előzetes intézkedések meghatározása, valamint a konfliktusok esetére vonatkozó iránymutatások sorának kidolgozása volt. Az 1980-as években és a 1990-es évek elején kialakult konfliktusok következtében megsemmisült kulturális értékek rávilágítottak a további lépések megtételének szükségességére, ahogyan azt a közelmúltban más dokumentumokban is megfogalmazták. Ezek közül érdemes megemlíteni a kulturális örökség vészhelyzetekben és rendkívüli helyzetekben történő védelméről szóló RADENCI NYILATKOZATOT (1998), a HÁGAI EGYEZMÉNY MÁSODIK KIEGÉSZÍTŐ JEGYZŐKÖNYVÉT (1999), amely összefoglalja és aktualizálja az 1950-es évek irányelveit,  valamint a KULTURÁLIS JAVAK FEGYVERES KONFLIKTUSOK ESETÉN TÖRTÉNŐ VÉDELMÉNEK RENDSZERÉT (2000).

A régészeti feltárásokra vonatkozó szabályok

Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Általános Konferenciájának 1956-ban, kilencedik alkalommal tartott ülésén, Új-Delhiben az örökség védelmére vonatkozó számos, a régészeti feltárások minden területére vonatkozó intézkedés-sorozatot tartalmazó iránymutatást fogalmaztak meg, különös tekintettel a tiltott tevékenységekre és a régészeti feltárásokból származó tárgyak illegális kivitelére vagy kereskedelmére vonatkozóan. E dokumentum célja az is, hogy korlátozott jogi eszközökkel védje a sérülésnek kitett ásatásokat. Ezeket az iránymutatásokat a későbbiekben a régészet szakterületére vonatkozó részletesebb dokumentumok követték, köztük a QUITO NORMÁK (1977) a régészeti, történelmi és művészeti jelentőségű műemlékek és helyszínek megőrzéséről és használatáról; a LAUSSANNE-i KARTA (1990) és a VALLETTAI MEGÁLLAPODÁS (1992), amelyek célja a régészeti örökség gondozása és védelme; valamint az UNIDROIT-egyezmény (1995), amely kifejezetten az ellopott vagy illegálisan kivitt kulturális tárgyakra irányult.

A nemzetközi megközelítés: a kulturális és természeti örökség védelme

Az UNESCO Egyezmény (1972) volt az első ilyen jellegű dokumentum, amely egy többoldalú, kötelező erővel bíró okmány, és amely lehetővé teszi a jogi, adminisztratív, pénzügyi és oktatási intézkedések összehangolását, az örökség iránti közfigyelem felkeltése és  nemzetközi szintű védelme érdekében. Ez az egyezmény azt a törekvést tükrözte, hogy bizonyos fokú homogenitást keressenek az országok sajátos adottságai között, különösen Európában. A 20. század második felében az EU azon testületek és intézmények sorába tartozott, amelyek számos mechanizmust és politikát támogattak, amelyek a tagállamokban  az eljárások egységessé tételére törekedtek. Ezen törekvések közül néhány kiemelkedett, úgymint a 880 CE AJÁNLÁS (1979) az európai építészeti örökség megőrzéséről; a BERLINI KONFERENCIA (1982) az európai városokról; a GRANADA EGYEZMÉNY (1985) az európai építészeti örökség megőrzéséért; a KOPPENHÁGAI DOKUMENTUM (1985) valamint a PAVIAI  DOKUMENTUM (1997). Az utóbbi kettő a műemlékvédelmi restaurátorok európai profiljához kapcsolódik. A 20. század második felében olyan kérdések, mint a különböző fenyegetések, az elnéptelenedés, és mindenekelőtt az európai tájvédelmi övezetek szennyezése vagy elpusztítása a táj megőrzése érdekében tett intézkedések széles skáláját készítették elő, mivel felismerték, hogy a „kultúrtáj” meghatározó szerepet tölt be a különböző társadalmak fejlődésében.  E tekintetben a két legfontosabb egyezmény, amely hozzájárult a táji és emberi értékek megőrzéséhez, az EURÓPAI TÁJKONVENCIÓ (2000), majd ennek megújult változata a FIRENZEI NYILATKOZAT (2014).

Turizmus és a történelmi központok megőrzése

A 20. század második felében olyan problémák jelentek meg, mint az idegenforgalom kezelése, amelyek a világ olyan fontos, történelmi helyszíneihez kapcsolódtak, amelyeken a gazdasági fellendülés következtében a tömegturizmus éreztetni kezdte hatását. Az 1970-es évektől kezdve ezeket a kérdéseket különböző dokumentumok tárgyalták, köztük a BRÜSSZELI és a MEXIKÓI (1976) KARTÁK, amelyek a turizmus kezelésére és a kulturális örökség védelmére helyezték a hangsúlyt. Az  1980-as évektől kezdve különös hangsúlyt fektettek a történelmi központokat érintő, potenciálisan káros intézkedésekre. Mindenekelőtt a NOTO KARTA (1986), amely pontosította a történelmi központok megőrzésének és helyreállításának lehetőségeit; a TOLEDO KARTA (1986) a történelmi városok megóvására összpontosított, míg a WASHINGTON KARTA (1987) kiterjesztette a védelmet a tágabb városi övezetekre, így a decentralizált vagy szétszórtabb területekre is, akárcsak a VERACRUZ KARTA (1992), amely a latin-amerikai történelmi központokra vonatkozó cselekvési tervet határozta meg. Ezeknek a dokumentumoknak a célja a városközpontok gyors növekedésének visszafogása, és a növekedés  által okozott károk csökkentése volt, ragaszkodva az ellenőrzött várostervezés koncepciójához, amelyet a közelmúltban elfogadott VALLETTA KARTA (2011) is kiemel.

Kulturális és örökségvédelmi sokszínűség: értékek és hitelesség

A 20. század végén kulminálódó globalizáció a kulturális sokszínűség védelmét szolgáló dokumentumok kidolgozásához vezetett. Ezek elősegítették a kulturális és társadalmi értékek tiszteletben tartását,  az emberi fejlődés érdekében a sokszínűség megőrzését biztosító protokoll kialakítását, valamint a különböző kultúrák és országok autentikus kulturális értékeinek megőrzését. Ezzel összhangban a NARAI DOKUMENTUM (1994) volt az egyik első olyan irat, amely hangsúlyozta a szellemi örökség fontosságát, és olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyeket később más dokumentumok is kifejtettek. Ilyenek például a BURRA KARTA (1999), amely a kulturális jelentőségű helyszínek megőrzéséhez nyújtott útmutatót; a PÁRIZSI EGYEZMÉNY A SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG VÉDELMÉRŐL (2003) vagy a FARO-egyezmény (2005), amely a kulturális örökség társadalmi értékére összpontosított.

Az örökség sajátossága és egyedisége

A 20. század végén és a 21. század elején fokozatosan születtek olyan egyedi dokumentumok, amelyek a "védendő" témát / objektumot egyre pontosabban és részletesebben ismertették, hogy garantálják annak megfelelő kezelését. Az irányelvek és javaslatok kizárólag egy konkrét esetre összpontosítanak, ragaszkodva annak értékeihez, kiemelve annak egyedi és különleges jellegét a lehetséges kulturális javak családján belül. Ilyen például az ICOMOS A VÍZ ALATTI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG VÉDELMÉNEK ÉS KEZELÉSÉNEK NEMZETKÖZI KARTÁJA (1996); A TÖRTÉNETI FAÉPÍTMÉNYEK MEGŐRZÉSÉRE VONATKOZÓ ELVEK; A NÉPI ÉPÍTÉSZETI ÖRÖKSÉG KARTÁJA (1999);  a RETABLÓK VIZSGÁLATÁRÓL ÉS MEGŐRZÉSÉRŐL SZÓLÓ KARTA (2000) és a NYIZSNIJ TAGIL KARTA az ipari örökség védelméről (2003). Az örökség rendkívül sajátos és meghatározott aspektusaira összpontosító további dokumentumok A FALKÉPEK RESTAURÁLÁSÁNAK IRÁNYELVEI (2003), A TÖRTÉNELMI SZERKEZETEK SZABÁLYAI (2005) ,valamint a MADRIDI DOKUMENTUM A 20. SZÁZADI ÉPÍTÉSZETI  ÖRÖKSÉGRŐL (2010).   

Az örökség értelmezése, értékei és technológiája

A karták egyre inkább a részvételre fókuszálnak, és olyan fontos kérdéseket népszerűsítenek, mint az oktatás, a képzés, az információközlés és a tájékoztatás (egyedi programok, csereprogramok...), a közösségi tudatosság elősegítése érdekében, amely képes értékelni  egy adott örökségegyüttest és hozzájárulni annak megőrzéséhez. A 21. század új szakmák előtt nyitotta meg az utat, amelyek vagy az új technológiákhoz, vagy az örökségvédelemhez kapcsolódnak, és amelyek egy sor iránymutatást, többek között etikai kódexet is megkövetelnek. Ezek közül kiemelkedik a kulturális örökségi helyszínek értelmezésére vonatkozó ENAME KARTA (2005) és a XIAN-i NYILATKOZAT a műemléki épületek, helyszínek és területek kontextusának megőrzéséről (2005). Ugyanebben az időben alakult ki az ICOM MÚZEUMOK ETIKAI KÓDEXE (2006), és ekkor került megrendezésre a kulturális örökséggel kapcsolatos tudományról és technológiáról szóló HAVANNAI TALÁLKOZÓ (2007). Az értelmezési problémákkal kapcsolatban érdemes kiemelni a kulturális örökség számítógépes vizualizációjáról szóló LONDONI KARTÁT (2008), a KULTURÁLIS UTAK KARTÁJÁT (2008), valamint a KULTURÁLIS ÖRÖKSÉGI HELYSZÍNEK ÉRTELMEZÉSÉNEK ÉS BEMUTATÁSÁNAK KARTÁJÁT (2008).

A kulturális örökséget fenyegető  veszélyek és az azokra adható válaszok

A 21. század első évtizede óta jelentős romlás tapasztalható olyan területeken, mint az éghajlatváltozás, a társadalmi sokszínűség és a nagymértékű egyenlőtlenség, amelyek többé-kevésbé közvetlenül érintik a kulturális örökséget. Ezért a megelőzés, a tervezés és a prioritások meghatározásának elősegítése érdekében a természeti, társadalmi és humán kockázatokkal összefüggésben jelenleg megelőző dokumentumok és intézkedések kidolgozása folyik. Ide tartozik a kulturális örökség természeti katasztrófák esetére vonatkozó kockázatakezeléséről szóló LIMAI NYILATKOZAT (2010), a demokrácia és az örökség kapcsolatáról szóló DELHI NYILATKOZAT (2017), valamint a BUENOS AIRES-i NYILATKOZAT (2018) az emberi jogokról az örökségi enklávékban.